Volt operaénekes, újságíró, és menedzselt színházat. Tíz évvel ezelőtti diplomamunkáját és az azóta összegyűlt tapasztalatait felhasználva írta meg a Hogyan csináljunk Pavarottit című könyvet, mely elsődlegesen a sztárcsinálóknak szól.

Művészek, menedzserek és a média kapcsolatáról szól a könyv. A fülszövegből kiderül, hogy mindhárom területen kipróbáltad magad. Gondolom, az énekléssel kezdődött.

A bölcsészkarral kezdődött, és aztán a bölcsészkar alatt konzervatórium, akadémia, majd stuttgarti zeneakadémia... és aztán otthagytam a pályát. Több okból is, hosszú lenne ezt most elemezgetni. Szinte egyik napról a másikra úgy döntöttem, hogy finito. Lényeg az, hogy otthagytam, és most írok.

A neten mindössze három előadásodnak bukkantam a nyomára.

Miután három évig énekeltem, nem tovább. Három év alatt elnyomtam tizenöt szerepet, sőt, többet. Ebben volt Hoffmann meséi, Bohémélet, Lenszkij az Anyeginben, de volt Lili bárónő, Mosoly országa, Cigánybáró. Azt gondolom, hogy ezt csak szívvel-lélekkel lehet csinálni, és attól félek, hogy én ezt szakmaként fogtam föl. De ezért is tudtam hamar lépni. Ha nekem ez igaziból szívügyem, akkor én valószínűleg ma is majd meghalok a színpadért. Erről már szó sincs. Amikor hétkor fölmegy a függöny, akkor én boldogabban ülök le a kád mellé a gyereknek mesélni, minthogy felmenjek a színpadra és elkezdjem a Hoffmann Kleinzackot. Ez nem jelenti azt, hogy öt év múlva, ha úgy hozza kedvem, akkor nem megyek vissza.

Akkor most fürdőszoba és gyerekaltatás?

És ha rugdosnak, akkor születésnapokon énekelek, de nem szívesen. Meg hát folyamatosan hívnak, és ez a borzasztó és egyben jó, de inkább borzasztó, hogy miután nincs tenorista, a zenei vezetők elkezdik kínjukban felkutatni az eltűnt tenorokat. Nekem egy pár hete Faustot ajánlottak, azt akkor sem vállaltam volna el, amikor énekeltem, de volt Parasztbecsület Turiddu, nyugati turné, minden, amit el tudsz képzelni.

A menedzserkedés már az éneklés közben jött?

Igen. Tulajdonképpen azt mondhatom, hogy magamon kezdtem. És - ahogy a könyvben olvasható - próbáltam segíteni a kollégáimnak. Aztán színházaknak is. Rettenetesen nehéz meló például ma egy vidéki színházról cikket bejuttatni egy olvasott magazinba, napilapba.

Kik voltak a "Nógrádi-istálló" tagjai?

Főleg hasonszőrű fiatalok.

Volt eredménye a tanácsaidnak?

Azt gondolom, hogy igen. Nem tűntek el a süllyesztőben, mint oly sokan mások.

És tudják maguktól folytatni ezt?

Nem. De nem is ez a dolguk.

Van-e menedzserük?

Van Magyarországon menedzser? Nincs. Ezért született a könyv. Abszolút gyerekcipőben jár minden. Aláírom: nincs olyan összegekről szó, hogy abból a menedzser százalékot vehessen le. Szó nincs arról, hogy felépítünk okosan, előre tervezve egy fiatal tehetséget, hogy az majd ötvenéves korában is tudjon énekelni. Gyorsan lefölözzük a tudását, gyorsan kihasználjuk, és aztán, mint a papír zsebkendőt, eldobjuk.

Volt-e olyan korszak, amikor főállású menedzserként dolgoztál?

Nem.

Egyből váltottál az újságírásra?

Igen. De azt kell mondanom, hogy az újságírás és a menedzserkedés elég testvérszakma. Mind a kettőben el kell adni valamit. Számtalanszor semmi mást nem kell csinálnunk, mint amit egy menedzser csinál egy énekessel.

Előtte nyilván mérlegelitek a "jelölteket".

Az igazán nagy történet, és az igazán nagy meccs az az, amikor egy alulértékelt valakit be tudunk juttatni, mert az a nagy művészet. Könnyű bejuttatni bármelyik ismert médiaszemélyiséget, és baromi nehéz egy olyan valakit, aki baromi zseniális hang, és aki maga a megtestesült Justin Timberlake, csak senki nem tud róla.

És ez kinek a dolga?

Ez már a menedzseré. Gondolj bele: nyugaton az újságíró felteszi a lábát az asztalra, malmozik az ujjával, és várja a jobbnál jobb sztorikat, és tálalják elé. Neki csak be kell tennie a lapba. Nálunk ez még kicsit máshogy működik.

Kinek van nagyobb szüksége a másikra? A lapnak, vagy a sztárnak?

Helyzetfüggő. Amikor lemezzel jön ki a sztár, akkor neki van szüksége a lapra. Amikor címlapot kell csinálni, akkor a lapnak. Ma a bulvárlapok, magazinok követő médiumok. Nem csinálnak sztárt. Ide hiába telefonál be az énektanár, vagy az anyuka, hogy olyan tehetséges az én lányom, csináljanak már rólunk egy anyagot. Tessék visszajönni, amikor sztár lesz a lánya! Ha a felmérések szerinti legnézettebb műsorok valamelyikében énekel, máris jöhet. Címlapon akár. És akkor ő van fent, ő adja el a lapot, ő diktál.

Idéznék a könyved ajánlójából: "... mifelénk még a legnagyobb sztárok is olyan dolgokra fordítják energiájuk nagy részét, amelyek nyugaton a menedzserek feladatkörébe tartoznak. Ez a könyv azért íródott, mert soha többé nem akarom viszontlátni az utóbbi mondatot." Tényleg úgy gondolod, hogy erre van esély?

Természetesen. Mozaikokat kell rakosgatnunk a képhez, köveket a piramishoz. Én beletettem egy követ. Csak még sokaknak bele kéne tenni köveket. Azt gondolom, hogy nem is igazán az a baj, hogy embereknek nem lenne affinitása ehhez, mert vannak talpraesett, ügyes srácok, akikből menedzser lehet. Igaziból az a baj, hogy kis ország, kis pénz. Amikor ez változik, akkor fog változni az egész menedzselés. Akkor már százalékot lehet kérni. Gondolj bele: ha elmegy valaki nyolcvanezerért egy este énekelni, és abból tizenöt százalékot levesz a menedzser, akkor mit csinál tizenkétezer forinttal? Azért ő egy hónapig, vagy akár fél évig szervez: szállást foglal, telefonál, szerződést átnéz, felöltözteti... tizenkétezer forintért???

Lesz itt akkora pénz?

Én azt gondolom, hogy a menedzser dolga az is, hogy ezt megsürgesse. Miért nincsen mondjuk a Lajcsinál a mulatós műsorban operaénekes? Én nem mondom, hogy a Pillangókisasszony nagyáriáját nyomja el. Nyomjon el egy nápolyi dalt, és imádni fogják. A Szomszédokban benne volt a Palócz. Miért ne kerülhetne be egy operaénekes a Barátok köztbe? Holnapután mindent el lehet vele adni. Kétszer szerepel, egy pillanat alatt országos sztárrá válik. A Pavarotti-lemezek között sem igazán az volt a nagy példányszám, amikor a Lammermoori Luciában Edgart énekelt, hanem...

Bono és a többiek.

Hát persze. És ez nem véletlen.

Szerinted el tudják fogadni az operaénekesek ezt a helyzetet?

Remélem, hogy igen. Ezért írtam a könyvet. Ha nem hinnék ebben, hogy ez majd táptalajra talál, akkor nem is írtam volna meg. Minek? Én hiszem, hogy rá fognak jönni, hogy egy hegedűszonátát ugyanúgy el kell tudni adni, mint egy kiló kenyeret.

Feltűnő, hogy míg a könnyűzenei életből aktuális sztárokat emlegetsz a könyvben, a komolyzenei példák között számos Caruso-, Callas-, szóval több évtizedes történet jön le.

Említem azért a három "nagyot", Curát is... de hát hol vannak sztárok? A hetvenes-nyolcvanas években azért itt nagy sztárok voltak, címlapot lehetett eladni egy Kincses Veronikával. De ne gondoljuk már azt, hogy akkor többen jártak operába, mint ma. Ugyanannyian jártak, csak nem volt Barátok közt, ami elszipkázta volna az oxigént meg a levegőt, mint egy vákuum. Belekerültek a komolyzenei művészek a vákuumba. Tessék kitörni, tessék talpra állni, tessék összekapni magukat, kitalálni sztorikat, megcsinálni magukat.

Tudnának-e olyan sztorit hozni, hogy bekerüljenek egy társasági magazinba?

Hogyne tudnának?! Örökbefogadott egy fekete kisfiút? Árokba esett a Trabantjával? Abszolút megállja a helyét. És ez egy öngerjesztő folyamat! Ez lejön egy újságban, rá két hétre látom a Lajcsinál. Majd egyszer csak a Heti Hetesben lesz vendég. Folytassam? Csak nincs mögötte egy ember, aki ezt irányítja.

És ha lenne, elfogadná tőle ezeket?

Kötelezővé teszi a menedzser. Köztük szerződés van. Ő énekelni tud, a menedzser meg azt, hogyan csináljon belőle sztárt. Ha nem hisz neki, nincs benne bizodalma, akkor kár is elkezdeni melózni.

Énekeltél, foglalkoztál picit menedzseléssel, most viszont újságíróként írtad meg, hogyan kell sztárrá válni illetve menedzselni. Nem kaptál olyan visszajelzéseket a könyvvel kapcsolatban, hogy tornatanár-effektus? Hogy aki nem tudja csinálni, az tanítja?

Válasszuk szét a dolgokat. Az egyik az én énekesi karrierem. Nagyon fáradékony hangom van. Én mindig nagyon zseniálisan elénekeltem az első felvonást, és a másodikban hulla fáradt voltam. És ettől olyan plusz stresszt jelentett az éneklés, amit úgy gondoltam, nem biztos, hogy vállalni kell. Ez az egyik dolog. A másik: én abban a három évben három tucat cikket helyeztem el a Kiskegyedtől a Nők Lapjáig magamról. Az, hogy állandóan melóztam, annak köszönhető, hogy én megcsináltam magam. Hogy én miért nem menedzselek másokat? Kényelmes vagyok. Bejövök a szerkesztőségbe, megcsinálom a rovatot... én nem az a típus vagyok. Attól, hogy én tudom, és leírom, hogy hogyan kell - mondjuk - egy újságba bejuttatni valakit, az nem jelenti azt, hogy én szeretném ezt csinálni. Egy földrajztanárnak nem kell felfedeznie semmit. Menjen Kolumbusz felfedezni! Én nem vagyok Kolumbusz-típus.